Czöndör István írása
Izgalmas dolog patakot keresni egy erdő mélyén, főként, ha húsz gyermekkel és egy tucat felnőttel indulsz útnak. A térképek vékony kék vonallal mutatják a patak kacskaringós útját a papíron. A medrek is messziről jelzik, hogy kemény munkával vájta ki a víz a maga útját. A patak keresése valahogy a saját forrásainkhoz is visszavezet. Az élet esetleges és törékeny ott az életünk erdejének mélyén. Rátalálni a hűsítő vízre a megújulás és a megtisztulás váratlan csodája.
Mindnyájunkban él egy kép, ahogyan letérdelünk egy patak mellé és a tenyerünkből poharat formázva iszunk a vízből. Akkor engedem, hogy visszatérjek a természet egészen kézzelfogható és kíméletlen valóságához. A vízből merítés tele van kockázattal. A meríteni szavunk gyöke a „mer” ige, mely a bátorságra is utal, a merítő ember bátorságára és élni akarására. A lehajlás mozdulatában benne van az életem megtörése és az alázata, mellyel a víz mellé térdelhetek.
A patakhoz közeledve tele voltunk álmokkal, de nem mindig talál vizet az, aki keresi a forrását. A térképet követve csak a kiszáradt medret találtuk. Egyszerre volt megrázó és fájdalmas a kép. Olyan volt, mint egy csontváz vagy egy elhagyatott város. A patak medrében a köveken lépkedve haladtunk felfelé, mint, akik reménykednek a forrás létezésében.
Olyan az üres meder, mint egy fantasy film díszlete, ahol manók, de legalább is különleges lények bújnak meg a kövek mögött. Minden olyan lekerekített és a helyén lévő. Erős kontrasztja a saját életem parttalanságának. A patakmeder alján lévő növények kiszáradt szárai egy irányban dőlve meghajolnak a fősodrás törvényeinek, nem tehetnek mást. A kövek éleit lekerekítette az idő simogatása, a fagy és a kövek egymáshoz csapódása. Egyre elaprózódnak, ahogyan mi is, az élet kisebb-nagyobb ütközéseiben, konfliktusaiban. Hatással vagyunk egymásra, a helyünket sok minden alakítja, de a száraz mederben minden láthatóvá válik. Nincs lehetőség arra, hogy a sodrás eltakarja mindazt, amit nem akarunk megmutatni. Víz nélkül az életünk is lecsupaszodik, fekete-fehérré válik.
Ahogy kanyargott a patak medre, hol lerakta a hordalékot, hol pedig mély árkot vájt. Olyan volt, mint egy időutazás, az életem idején lépkednék visszafelé. Megláttam az életem medrének nagy mélyedéseit, a nagy áramlásokat, de a nagy semmit tevések hordalékát is. Megkapó volt a látványa, hogy a kiszáradt mederben itt-ott elakadtak ágak és egymáson feltorlódva gátat képeztek. Mennyi mindent szállítok magammal, mennyi felesleges dolog van, ami elakadást okoz nekem, melyek felakadnak az életem kanyarjaiban és egymásra rakódnak.
Ami még meglepőbb volt, az, hogy a felnőttek és a gyerekek elkezdtek gátat építeni a kiszáradt patakmederben, ott, ahol már az ágak amúgy is összesodródtak. A gátlásaink egyszer csak testet öltöttek a gát építésében. Megformáztuk az életünket eltorlaszoló gátlásokat, melyek nem engedik, hogy tovább folyjék az, aminek folynia kell. Úgy látszik a gátak kellenek, hogy meglássuk, amiről hallani sem akarunk. Aztán majd jön egy nagy eső és mindent elmos az áradat, minden gátat és gátlást átszakít, hogy a friss víz újra átrendezze a medret, a köveket: engem és téged!
