A Podmaniczky János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola Milyen új Édenkertet várunk? címmel hirdetett irodalmi pályázatot felső tagozatos tanulók részére a 2024. évi Teremtés hete alkalmából. A pályázatra vegyesen érkezett elgondolkodtató, humoros és modern teológiai átdolgozásokból a díjazott alkotásokat adjuk közre az alábbiakban. Szeretettel gratulálunk a tanulóknak a szép alkotásokhoz és a jó eredményekhez! Jó olvasgatást kívánunk minden érdeklődőnek!
Váróczi Kincső Lídia: Milyen új édenkertet várunk
A város szélén, ahol a fák még emlékeztek a régi idők zöldjére, az emberek egyre többet beszéltek az új Édenkert eljöveteléről. A levegőben valami más volt, mint régen. A fémes szagú ipari szél helyét lassan a föld illata vette át, mintha a város, amely évek óta megfáradt, lassan elkezdett volna visszanyerni valamit a természetéből. De az emberek tudták, hogy nem elég várni. Cselekedni kellett. Az új Édenkert nem jön el magától.
Lili, egy fiatal lány, aki a város szívében nőtt fel, szenvedett ettől az állandó várakozástól. Nem volt türelme ahhoz, hogy csak nézze, ahogyan a többiek beszélnek és álmodoznak. Ő már látni akarta a változást. Elhatározta, hogy nem fogja megvárni, amíg az új Édenkert megérkezik, hanem ő maga teremt egyet.
Egy hűvös őszi délutánon, amikor a fák még megtartották az utolsó zöld leveleiket, Lili elindult a város peremére. Ott, ahol már nem voltak házak, csak régi romok, elhagyott utak és egyre sűrűsödő növényzet. Az emberek már nem jártak arra, a föld visszafoglalta a teret. Lili tudta, hogy itt kell kezdenie.
A lány keze a földbe mélyedt, és mintha a talaj válaszolt volna neki. A gyökerek, amik a régi épületek törmeléke alatt kúsztak, életre keltek. Túl sokáig várták, hogy valaki megértse őket. Ahogy az ujjaival a földet tapogatta, mintha egy új világ kezdett volna kibontakozni előtte. A magvak, amiket elültetett, nemcsak a természet újjászületését jelentették, hanem valami többet is – a reményt.
Napok, majd hetek teltek el. Lili minden reggel eljött a régi romokhoz, és folytatta a munkát. Egyre többen csatlakoztak hozzá. Először a szomszédok, akik egyszerűen kíváncsiak voltak, majd azok, akiknek szíve vágyott a változásra. A város lakói, akik a modern világ szürke kötelékeiben éltek, újra kapcsolatba léptek a földdel. A munka közben megtanulták, hogy az új Édenkert nem egy kész, tökéletes hely, hanem egy közös teremtés eredménye.
A kert lassan növekedett. A fák magasabbra nőttek, a virágok egyre színesebbek lettek, és a levegő illata kezdett megváltozni. Az emberek, akik eddig elfeledték, mi az, hogy közösség, újra együtt dolgoztak. Az új Édenkert nem csupán a természet szépülését hozta el, hanem egy új társadalmat is, ahol az emberek nemcsak magukért, hanem másokért is dolgoztak. A versengés helyét az együttműködés vette át, és a mindennapok küzdelmei helyett egy újfajta harmónia terjedt el.
De a kert nem volt tökéletes. Ahogy egy-egy virág elhervadt, úgy az emberek is felfedezték, hogy az élet nem csak szépségről és boldogságról szól. A fájdalom és a szomorúság is ott van, és ennek ellenére nem lehet elkerülni. Az új Édenkert nem mentesítette őket a világ nehézségeitől, de megtanította őket arra, hogyan találják meg a szépséget a nehéz pillanatokban is. A kert, amit Lili és társai felépítettek, nem csupán egy fizikai hely, hanem egy lelki tér is lett. A világ, amit vártak, már nem egy álom volt, hanem egy közös valóság, amit a saját kezükkel formáltak.
Amikor az első tavaszi napfény újra megérintette a kertet, és a virágok szirmai kinyíltak, Lili megállt egy pillanatra, és körülnézett. Az új Édenkert nem tökéletes, de az ő kertjük volt. Az ő munkájuk gyümölcse. És ez volt az, ami igazán fontos volt.
Lili elmosolyodott, és tudta, hogy az Édenkert valóban elérkezett. És nem csak egy hely volt, hanem egy új világ kezdetét jelentette.
Váróczi Kincső Lídia a budapesti Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium 8. osztályos tanulója
***
Huber Márton: Milyen új Édenkertet várunk? – Beszámoló az Isteni sajtótájékoztatóról
Tegnap Isten sajtótájékoztatót tartott a Jeruzsálemi templomban, ahol bemutatta az új projektjét, az új Édenkertet.
Rávilágított arra, hogy az emberek sokkal boldogabbak lesznek, ha tisztelik egymást, és a környezetüket. Veszekedés helyett inkább könyvklubokat létesítene, ahol mindenki ingyenesen kölcsönözhet. Amikor valaki elolvas egy könyvet, az abban történteket megvitatják. Így okosabbak lesznek, és új barátokra találnak. Nem törnek hatalomra, hanem ima-üzenetet küldenek Istennek, aki hozza a törvényt és bíráskodik, de az ima-üzeneteket vasárnap nem tudja elolvasni, mert akkor munkaszüneti napot tart. Háborúzás helyett online játékokkal játszanak, ezáltal halál nélkül bizonyítani tudják, hogy erősek. Szemetelés helyett fociznak, mert így megerősödik a lábuk, ennek segítségével könnyebben elviszik a szemetet az újrahasznosító-pontig. Vadászat helyett tojásokat keresnek, amiket megfőznek és megesznek, ezzel jutnak fehérjéhez. Ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember barátságban a környezetével boldoggá váljon.
Ezután következtek az újságírói felszólalások.
Az Evangélium Televízió (ETV) munkatársa azt a kérdést tette fel, hogy ez az új Édenkert hol fog elhelyezkedni. Isten azt válaszolta, hogy az egész világra kiterjeszti az új projektjét.
A Kövesd Istent! Rádió (KTR) munkatársa azt a témát vetette fel, hogy a gyerekeknek kell-e iskolába járni az Édenkertben. Isten azt felelte, hogy igen, minden második napon.
Erre a Tanári Televízió (TTV) arra volt kíváncsi, hogy lesz-e a tantervben változás. Isten válaszul azt adta, hogy lesz; néhány tantárgyat eltörölnek, és ezeknek az idejét imádkozásra, vagy hittanórára szentelik.
A Paradicsom Rádió (PARI) azt kérdezte, hogy lesznek-e jelentős változások a piacon. Isten felelete az volt, hogy igen, mostantól minden cég egyesül egy úgynevezett kereskedelmi szövetségben, így nem kell az embereknek olyan sokat dolgoznia. Nem építenek robotokat, hanem kézi erőt használnak. Nem kell sokféle cég, csupán például Mezőgazdaság Kft. vagy Játékkészítő Kft-k. Nem szükséges megvásárolni az árukat. Mivel kedves, okos, és jólelkű emberek élnek az Édenkertben, ezért nem fosztják ki az áruházakat. Csak a legfontosabb árukat, például annyi élelmiszert vagy építési anyagot visznek haza, amennyi az életükhöz kell.
Isten nem nyilatkozott többet, mert a többit meglepetésnek szánja. “Aki kíváncsi, hamar megöregszik” – mondta.
Huber Márton a budapesti Podmaniczky János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola 6. osztályos tanulója
***
Kis Rebeka: Az Édenkert újraálmodása
Az új teremtés Édenkertje olyan volt, mint egy tündöklő gyöngyszem a végtelen Éterben. Ebben az új világban a fák lombja ezüstös fényben játszott, a virágok illata édes és káprázatos volt, miközben a patakok kristálytisztán csordogáltak az édeni tájban. Az állatok békésen együtt éltek, a ragadozók nem ismerték a zsákmány fogalmát, és minden lény harmóniában élt egymással, még az emberek is. Amikor az emberek elkezdtek figyelni egymásra és a természetre, amikor tisztelettel és gondoskodással fordultak a teremtés csodái felé, akkor kezdett újra szépülni a világ. Az emberek rájöttek, hogy a kis tettek is nagy hatással lehetnek: egy mosoly egy idegen arcán, egy virág locsolása, egy állat megmentése. Ezek az apró cselekedetek fokozatosan építették fel az újraéledő harmóniát az emberek és az Isten alkotta világ között. A Mennyei Atya örült annak, hogy az emberi kapcsolatokból egyre több lett, mert így épült a szeretetet és az együttérzés, minden, ami fontos az emberi lét szempontjából. A kapcsolatok révén az emberek megoszthatták egymással örömeiket és nehézségeiket, így közelebb kerültek egymáshoz, és közösen tapasztalhatták meg az élet szépségeit. Ezenkívül a kapcsolatok segíthettek az egyének fejlődésében, tanulásában és a világ megértésében.
Milyen szép volna ez az új világ!
Mert Isten öröme a szeretet és a közösség erejében rejlik. Fontos, hogy vigyázzunk a földünkre. Isten a világot azért teremtette, mert a szeretet és a kreativitás kifejezésére vágyott. A teremtés lehetőséget ad az embereknek, hogy felfedezzék a világ szépségeit, megtapasztalják a humanisztikus viszonyokat, és fejlődjenek. Az emberi élet célja lehet, hogy az Úr szeretetét és jóságát tükrözze, miközben a világban él és dolgozik. Ezen kívül a teremtés lehetőséget biztosít arra, hogy az emberek közösséget alkossanak, és együtt tapasztalják meg az életet, ami Isten tervének része. Az Úr tökéletesnek teremtette a világot, de az ember szabad akarata és döntései miatt megjelent a bűn és a szenvedés. A teremtés harmóniában volt Isten akaratával, de a humán cselekedetek miatt nem maradt meg ez a tökéletesség. A föld megóvása nemcsak kötelezettségünk, hanem ajándék is. A természet tisztelete hozzájárul ahhoz, hogy élvezhessük az életet és megtaláljuk a közös harmóniát.
A föld védelme az Atyánk tervének része. Nézzünk a földre úgy, ahogy az Úr is teszi!
Kis Rebeka a pápai Gyurátz Ferenc Evangélikus Általános Iskola 8. osztályos tanulója
***
Végh Mánuel: Az új Jeruzsálem
Az egész úgy kezdődött, hogy hatalmas földrengés volt és valahonnan harsonák ezreit hallottam. Kinéztem az ablakon és annyit láttam, hogy ketté hasad a föld, a ház fala elkezdett repedezni és valami ráesett a fejemre. Később mikor magamhoz tértem ismerős helyen találtam magam. A hegyek, a dombok ugyanott voltak csak most minden más volt. A hegyekből láva folyt ki nem voltak fák, a tó helyén most láva tó állt. A zöld fű helyett sötétbarna föld volt, a kék ég helyén most fekete füst szállt, a fák helyén halott emberek feküdtek. Zúgott a fejem, és megint összeestem. Amikor újra felkeltem fényes helyen találtam magam és valami mozgólépcső szerűségen haladtam felfelé valahova. Az a hely, ahova vezetett a lépcső, egy hegyen volt. Majdnem olyan magas volt az a hegy, mint a Mount Everest és a hegytetőn ott volt egy város, aminek a falai különféle drágakövekből álltak. Mire felértem addigra jutott eszembe, hogy mi történt. Az a város a hegyen a Mennyei Jeruzsálem volt. Annyira megörültem neki, hogy megkérdeztem az előttem álló embert, hogy nem álmodok-e. Csak akkor figyeltem fel rá, hogy ki is Ő, amikor hátrafordult. Maga Jézus volt az. Azt mondta, hogy menjek vele. Bementünk a városba, ahol olyan fényesség volt, hogy percekig tartott mire hozzászokott a szemem. A város utcái színtiszta aranyból voltak, amik mintha átlátszók lettek volna. Azután odavezetett egy szép, nagy házhoz, aminek volt egy hatalmas telke és azt mondta, hogy nekem adja hogyha vigyázok az állatokra és gondozom a növényeket. Én persze azonnal beleegyeztem. Bementünk a házba és az ajtó előtt ott feküdt egy kölyök párduc. Rájöttem, hogy mit is ért az alatt, hogy vigyázzak az állatokra. Volt ott oroszlán, gepárd, aligátor és még egy csomó más állat a telken. Az oroszlán a bárányokkal játszott, a gepárd a gazellákkal versenyzett. Minden állat harmóniában élt egymással. A párduc mintha azt akarta volna mondani, hogy: figyelj ránk, gondozz és nevelj minket és akkor mi is figyelünk rád. Megértettem, mit jelent harmóniában élni. Két nappal később egy vendégem érkezett, aki azt mondta, hogy menjek és nézzek körül a városban. Nem tudom honnan tudta, hogy én még nem jártam itt, de hallgattam rá és elmentem. Egy folyót követtem, mígnem elértem egy fához, a folyó túlpartján egy ugyanolyan fa állt. Megkérdeztem egy arra járót, hogy mi ennek a fának a neve és azt mondta, hogy ez az Élet fája, aminek a levele bármilyen betegségből meggyógyít. Még nézegettem egy kicsit a fát aztán tovább indultam. Követtem tovább a folyót és elértem egy hosszú lépcsősorhoz, aminek a tetejét hatalmas fényesség borította be. Elindultam felfelé, mikor felértem megláttam Jézust a fény jobb oldalán. Ráköszöntem és megkérdeztem, hogy mi van a fény mögött. Erre az volt a válasza, hogy Isten. Azonnal a földre borultam. Nem mertem felnézni annyira reszkettem. Ekkor, észrevettem, hogy a folyó a fényességből árad. Egy hangot hallottam, ami azt mondta, hogy keljek föl. Felnéztem. Jézus ott áll felettem és a kezét nyújtva felsegített. Együtt indultunk hazafelé a folyó mentén. Ahogy mentünk lefelé a lépcsőn, úgy tágult a folyó medre. Hazaérve láttam, mennyire megnőtt a szőlőm a kertben. Érdemes volt gondosan ápolni a töveket. Olyan nagyra nőtt, hogy meg kellett kérnem a szomszédomat, segítsen bevinni a házba! Mikor bevittük megkínáltam a szőlővel, csodásan zamatos volt az íze. Később kimentem megnézni az állatokat, de valami zaj ütötte meg a fülemet. Hátra fordultam és a városon megakadt a szemem, nem bírtam róla levenni, olyan gyönyörű volt…
Felhasznált irodalom: Biblia (Ézsaiás 65,17; 2Péter 3,10; Jelenések 21,9-27; Jelenések 22,1-5; Ézsaiás 11,6; Jelenések 22; 4Mózes 23-24)
Végh Mánuel a budapesti Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium 7. osztályos tanulója
***
Pekács-Andrási Panna: Az újjáteremtés
Egyszer Isten azt gondolta, hogy jó lenne újjáteremteni a Földet. Ugyanúgy újjáteremtette az állatokat, az embert, de sokkal békésebben teremtette meg őket.
Egyszer egy kis elefántot teremtett meg. A kis elefántot megáldotta Isten, így tudott beszélni és így hirdethette Isten szavát, mint Jézus. Egy nap odament hozzá egy bölény, és megkérdezte mit gondol erről a Földről. A kis elefánt, akit Bambónak hívtak erre ezt válaszolta:
– Én azt gondolom, hogy ez a Föld sokkal békésebb, mint bármely más Föld. Itt a farkas együtt eszik a báránnyal, és nem bántják egymást. A ragadózó is csak az elhunyt állatokat eszi meg, addig is szénát eszik.
Erre a bölény ezt kérdezte:
– Mi történik ha valaki megszegi ezeket a szabályokat? Például, ha a ragadozó oroszlán elejt egy vadat?
Bambó erre így válaszolt:
– A kígyónak a kenyere a por, nem fogja túlélni holnapig.
A bölény megkérdezte ezt:
– Én kik közé tartozom? Nem ejtek el vadakat, és figyelek Isten szavára. Mit tehetek még?
Bambó erre így válaszolt:
– Ne csak hallgasd, és figyeld Isten szavát, hanem tanuld is. Jézus szavára is figyelned kell, és azt is tanulnod.
A bölény megkérdezte ezt:
– Az emberek most jók, vagy rosszak? Valaki nem ejt el vadat, de bűnös. Akkor hova tartoznak az emberek?
A kis elefánt így válaszolt:
– Mindenki bűnös, csak Isten és Jézus nem bűnösek, ők tökéletesek.
A bölény megszeppenve, és ijedten kérdezte ezt:
– Akkor…..Akkor mi most kígyók vagyunk?
Bambó így válaszolt:
– Mi nem vagyunk kígyók, viszont nem vagyunk olyanok, mint Jézus vagy Isten. Ők tökéletesek, mi csak simán bűnösek vagyunk. Nem lehetünk olyan rangon, mint Jézus vagy Isten.
A bölény megkérdezte Bambót hogy mi történhet, ha olyanok akarunk lenni, mint Isten vagy Jézus?
Bambó ezt mondta rá:
– Elmesélek egy történetet, aminek a címe a Bábeli zűrzavar. Egyszer az emberek olyanok akartak lenni, mint Isten. Ezért építettek egy tornyot. Erre Isten nagyon megharagudott, és a torony építése miatt Isten az eddig egységes nyelvet összekeverte, így nem értették meg egymást. Most már érted, miért nem lehetünk olyanok, mint Isten vagy Jézus.
A bölény bólogatott, hogy már érti, de megkérdezte még tőle ezt is:
– Miért akartak az emberek olyanok lenni, mint Isten?
Bambó ezt válaszolta:
– Néha az emberek is lehetnek kígyók, ők elégedetlenek voltak azzal, amit kaptak. Neki is mi járt? Nos, a por kenyér.
– Én nem szeretnék por kenyeret enni – mondta a bölény.
– Örülök a kérdéseidnek, de most már mennem kell, ha még vannak kérdéseid, akkor hívj és jövök!
Így hát elbúcsúzott Bambó, és elment. Talán már soha nem fogja látni a bölény, de most már tudja, hogy senkisem tökéletes.
Pekács-Andrási Panna a budapesti Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium 5. osztályos tanulója
***
Pablényi Sára: Eliam álma
Jeruzsálem utcáin összegyűltek az emberek. Már vagy húszan ültek ott és várták, hogy megérkezzen Eliam. Mikor megérkezett mindenki izgatottan várta, hogy elmesélje mi történt. Eliam elcsitította őket.
— Rendben! Elmesélem mi történt velem. Tegnap éjszaka megálmodtam az új Édenkertet. Álmomban bepillantás nyertem Isten országába. Gyönyörű volt. Csodálatos volt a növényzet, nem volt sehol kiszáradt fa vagy elsárgult levél. Tökéletes volt minden. Ez a kert olyan házakból állt, amit mindenki saját maga épített a saját elképzeléseinek megfelelően. Láttam fényes palotákat, rendezett házakat, erős falú várakat. Mindegyikből fény, melegség, öröm, szeretet áradt. Úgy éreztem, hogy jó itt lenni, mert az emberek szeretetben és békességben éltek.
Miközben Eliam az édenkert szépségéről mesélt, két vele egykorú, szakállas, mogorva, pöffeszkedő, ember hozzá kiáltott:
— Gyere már! Indulnunk kell vadászni! Eliam jöjj tarts velünk!
Eliam fittyet hányt rájuk. Aztán folytatta:
— Ott minden élőlény békességben él egymással. Nem fognak az emberek rájuk vadászni. Mindenki barátkozni fog a másikkal. Mindenkit a jóindulat, a szeretet, és a szerénység fognak vezényelni. Segíteni fogják egymást, és kedvesek lesznek egymással.
– Még a leprásokkal is? – kérdezte remegő hangon egy gyerek.
— Ott nem is lesznek leprások, mert betegség sem lesz! Tudjátok, amikor álmomban ott jártam senki nem panaszkodott, hogy fáj a feje, a foga, a háta, a válla, a lába, keze, vagy bármije.
Eliam besétált közéjük. És leült középen, majd tovább folytatta:
— Még olyan se lesz, hogy a nagyobb, vagy az erősebb gyerek piszkálja a kisebbet. – kacsintott rá egy kislányra.
– Istennel együtt fog örülni a nép! Boldogok leszünk! Öröm lesz!
Erre sugdolózás tört ki a tömeg közt. Azt mondogatták egymásnak, ez az Eliam micsoda jó helyen járhatott.
Egy fiatal asszony, arra kérte:
–Kérlek, folytasd a történeted!
–Mára ennyi volt. Holnap visszajövők, mesélek még mást is az új Édenkertről.-csapta össze a tenyerét Eliam.
Az emberek eloszlottak. Mindenki otthon elmesélte, amiket hallottak.
Pablényi Sára a pápai Gyurátz Ferenc Evangélikus Általános Iskola 5. osztályos tanulója
***
Molnár Laura: Milyen új Édenkertet várunk?
Sosem felejtem el a napot, amikor megtudtam, hogy Új-Jeruzsálemet elveszíthetjük. Amíg igazán fiatal voltam, addig azt hittem, hogy az édenváros, amit Isten adott nekünk örökké tart majd.
Tizenhárom éves voltam, amikor az ükmamám, aki pár hete töltötte a száznegyvenkettőt, tehát középkorú asszonynak számított, kivitt az Új-Jeruzsálemet körülvevő óriási esőerdőbe. Amikor kiértünk az erdőbe a napfelkelte első sugarai beszivárogtak a sűrű, sötétzöld levelek között, ráömlöttek a talajra, a vörös fény megvilágította a füvet, mintha tűzre gyúlt volna. Az árnyakban ragadozó állatok rejtőztek, aminek nagyon örültem, hiszen tudtam, hogy az ükmamámnak van egy leopárd barátja és igazán meg akartam ismerni. Kémleltem a vörös fényben fürdőző esőerdőt és nem éreztem mást, csak boldogságot és nyugodtságot, hiszen Új-Jeruzsálemben voltam, az édenvárosban, a helyen, amit Isten teremtett és adott az emberiségnek háromezer évvel azután, hogy a fiát is odaadta nekünk. Hallottam idősebb emberek meséit, akik arról beszéltek, hogy milyen volt az élet Új-Jeruzsálem előtt, de sosem értettem teljesen, számomra megfoghatatlan volt, hogy mi az a szomorúság, amit úgy írtak le, mintha egy ököl szorítaná a szívüket. Ükmamám először szintén csak figyelte a gyönyörű, élő, lélegző természetet, aztán megszólalt.
-Csodaszép Isten teremtett világa, ugye?-kérdezte elragadtatott hangon. Én válaszolni sem bírtam, az esőerdő megbabonázott.
-Isten odaadta nekünk, de csak egy feltétellel. Ha megvédjük az édenvárost, Új-Jeruzsálemet.-Magyarázott tovább ükmamám.- Ha nem bántjuk az állatokat, ha nem mérgezzük a folyókat, ha nem pusztítjuk a növényeket.
-Miért tenne ilyet bárki is?-Kérdeztem csodálkozva.
-Az őseink tettek ilyen dolgokat sajnos.-Suttogta szomorúan ükmamám.-Miután Ádámot és Évát kiűzte Isten az Édenkertből, az emberek azt hitték, hogy a világ, amit az Úr hat kemény napnyi munkával teremtett, az övék, hogy elpusztítsák.- Bólogattam, ismertem a történetet, de elképzelni nem tudtam.
-Hadd mutassak neked valamit!- Szólalt meg ükmamám és megfogta a kezem. Elkezdett vezetni a mesés erdőben. Ahogy mentünk előre ritkulni kezdtek a fák és lassan egy kopár dombon sétáltunk, egy kellemetlen érzés kezdett hatalmába keríteni. Végül felértünk az emelkedő tetejére és lepillantottam az alattunk elterülő völgyre. Hátra tántorodtam; amit láttam az megijesztett, mélységesen felkavart. A táj, amit bámultam egy sivár sivatag volt, a hajnali napfény meg-megcsillant a fehéren izzó csonthalmokon.
-Ezt az őseink okozták-jelentette ki az ükmamám, úgy tűnt, hogy ő nem borult ki a látottaktól. A föld alattunk halott volt, nem volt ott semmi élő, csak a pusztulás végtelen homoktengere. – És ez fog történni Új-Jeruzsálemmel is, ha nem vigyázunk rá. – Kirázott a hideg. Ez megtörténhet az édenvárossal, az új édenkerttel, Új-Jeruzsálemmel? Azon a napon megfogadtam, hogy mindig védeni fogom az otthonomat.
Közel kétszáz éve történt ez már, és tudom, hogy Új-Jeruzsálem közelebb van a pusztuláshoz, mint valaha. A mostani generáció lusta, gondatlan, nemtörődöm, veszélyeztetik Isten teremtett világát, de amíg az édenváros nem olyan, mint az azt körülvevő csont-sivatag, addig van remény. Addig tehetünk azért, hogy ne veszítsük el az otthonunkat, hiszen minden csak az odafigyelésen, a szorgalmon és az egymás iránti empátián múlik.
Molnár Laura a budapesti Podmaniczky János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola 8. osztályos tanulója